<% PM %>
Latest Shouts In The Shoutbox -- View The Shoutbox · Rules -  


Profile
Personal Photo

No Photo

Options
Custom Title
Erin Rogers doesn't have a custom title currently.
Personal Info
Location: No Information
Born: No Information
Website: No Information
Interests
No Information
Other Information
Idézet: No Information
Statistics
Joined: 15-March 15
Status: (Offline)
Last Seen: Apr 30 2015, 05:39 PM
Local Time: Jan 16 2018, 02:43 PM
9 posts (0 per day)
( 0.56% of total forum posts )
Contact Information
AIM No Information
Yahoo No Information
GTalk No Information
MSN No Information
SKYPE No Information
Unread Msg Message: Click here
Unread Msg Email: Private
Signature
View Signature

Erin Rogers

Polgár

Topics
Posts
Comments
Friends
My Content
Mar 15 2015, 01:24 PM
Karakter neve: (Dr.) Erin Rogers
Születési ideje: 2053. július 8.
Születési helye: New Town
Lakóhelye: New Town
Csoportja: Polgár
Foglalkozása: NWA kutatóorvos
Augmentációk: Hallás szabályozás, Hőlátás, Központi adatbank

Kinézet:
Nemigazán tudom, hogy hogy nézhettem ki korábban, de a lakásomban talált képek alapján, majdhogynem ugyanúgy, mint most. Tehát hosszú, egyenes szálú, sötétbarna hajam van. Szemeim szürkéskékek, rendellenességük nincs. 170 cm magas vagyok és 65 kg. Plusz-mínusz néhány deka, de azt ki tartja számon? A súlyom többnyire állandó. Testalkatom vékony, izomzatom helyénvaló, kellően sportos. Melleim mérete számomra ideális, tevékenységem közben nem zavaró. Na jó, talán egy kicsivel lehetnének nagyobbak, de tényleg csak egy kicsivel. Egyéb észrevétel, nincs. Ruhatáram farmerokból és egyszerű pólókból áll, kiegészítve néhány ruhával, miket ünnepélyesebb alkalmakkor viselek. Állandó útitársam fekete bőrkabátom, mi kórházban töltött napjaim alatt is ott pihent a mellettem lévő szék háttámláján.

Jellem:
Nem hinném, hogy rossz lennék. Néha túlontúl tárgyiasult, az igaz, de semmiképp nem rossz. Unalmasnak sem mondanám magam, feltéve, ha megfelelő társaságot kapok. Talán orvosi létem kicsit fellengzőssé tett, csakhogy fogalmam sincs arról, milyen is voltam életem első felében. Valamivel több, mint első felében. Tartok az álmaimtól, ugyanakkor szeretném megfejteni őket. A bennük szereplő képeknek hála nem vennék igénybe segítséget, nehogy valami olyan derüljön ki, aminek nem kellene. Kíváncsi is vagyok, meg nem is, arra, hogy ki voltam. Tudom, azt mondtam, elfogadtam az új életem, mégis, úgy tűnik, régi énem ebbe nem törődött bele és minduntalan szeretne megmutatkozni. Szabadidőmben a várost járom, hátha felismerek valamit, vagy valakit. Néha régi munkatársaimat is felkeresem, csakhogy azok szinte mind ugyanazt mondják. Kedves, barátságos, segítőkész, kötelességtudó. Ezek mind szépen és jól hangzanak, de vajon tényleg igaz? Senkivel nem ápoltam jobb kapcsolatot? Mondjuk tény, ami tény, nagyon jelenleg sem. Talán attól tartok legbelül, hogy megint történik valami és megint elfelejtek mindent és mindenkit. Vagy mi van akkor, ha visszajönnek az emlékeim és elfelejtem azt, ami addig történt? Ez sem elvetendő. Ha most ettől tartok, akkor mi volt régen? Valahogy majdcsak kapok válaszokat, addig viszont igyekszem nem rosszul cselekedni. Mégis... Valami nagyon nyugtalanít. Mindig és mindenhol, mintha csak elfelejtettem volna valami lényegeset. Bár azt hiszem, ez nem is annyira meglepő.

Előtörténet:
A nevem Erin Rogers. A New World Alliance, röviden NWA egyik kutatóorvosa vagyok. Legalábbis most már az. Mikor magamhoz tértem a balesetből valami teljesen mást mondtak. Azt mondták, a rendvédelmi erők soraiban szolgáltam, de egy baleset miatt elveszítettem az emlékeim. Nem emlékeztem semmire. Elvesztettem az addigi életemet. Megpróbálták volna visszahozni emlékeimet, de nem hagytam. Nem akartam, hogy bárki is az agyamban turkáljon, mert annyira… félelmetesen hangzott, akár szavakkal, akár gépekkel tették volna meg azt. Valahányszor csak megemlítettek valami ilyesmit, félelem fogott el. Úgy éreztem, hogy ha belevágnék, az olyan lenne, mintha levennék az utolsó burkot is, mi még szívemet védené, vagy a gondolatokat, miket meg akartam tartani magamnak. Azt, miként szidom az unalmas kórházat, az orvosokat, vagy mit gondolok a mellettem fekvőkről. Nem akartam, hogy tudják. Az teljesen magánügy! Amíg megfigyelés alatt tartottak, olvastam. Számtalan könyvet, főként olyanokat, melyeket az orvosok adtak nekem kölcsön, lévén nem volt más kéznél. Meglepő módon egyetlen látogatóm sem volt, leszámítva néhány rendőrt, kik állandóan csak faggatóztak. „Nem tudok semmit! A nevemet is csak maguktól tudom, hát nem értik?!” Mindig ez volt a reakcióm és hát igaz is volt. Tényleg nem tudok semmit. „Szokott álmodni?” Ez a másik kérdés, amitől állandóan kikészültem. „Igen, szoktam. Emberekről, helyekről, de semmi közük egymáshoz! Mindig más!” Feleltem mindig. „Mindig más.” Ez talán nem volt annyira igaz. Volt, akit többször láttam, vagy volt, ahol többször jártam. Talán. Nem emlékszem mindre.
Idővel, a könyvekkel nem elégedtem meg. Szerintem túl sokáig tartottak bent, érthetetlenül, elvégre semmi bajom nem volt már, mégis megfigyeltek, még mindig. Nem értettem, hogy mi ez az egész. Talán arra várnak, hogy emlékezzek? Talán jó lenne, talán nem, csakhogy én már egészen megbarátkoztam az egésszel. A könyvek olvasásának tettetése közben hallgatóztam. Hallgattam a másokat vizsgáló orvosokat, az általuk beavatott gyakornokok kérdéseit, mindent. Olykor kérdeztem is, ennek hála le is buktam, ugyanakkor nem én tehetek róla. Valamiért ha nagyon hallani akartam valamit, azt meghallottam, még egészen messziről is. Mikor erre rákérdeztem, elmondták, hogy miért is van. Elmesélték, hogy augmentációk vannak belém ültetve, valószínűleg a korábbi munkám miatt, mert ott hasznát vehettem. Hallás szabályozás, hőlátás, központi adatbank. Többet nem soroltak, viszont idővel segítettek abban, hogy újra hozzájuk szokjak. Aztán pedig elengedtek, mikor rájöttek, hogy tényleg nem emlékszem semmire. Ideje volt, tényleg!
Szabadulásom után elkísértek a lakásomra, mit láthatóan szépen átforgattak. Hogy ki, azt nem mondták. Engem csak ott hagytak, rám hagyva a förtelmes kuplerájt, mit apránként elkezdtem felszámolni, miközben visszatértem kórházbeli hobbimhoz, az orvosi könyvekhez. Újra tanultam mindent, idővel iskolában képeztettem magam, hogy immáron papírom is legyen képesítésemről. Főként az implantátumok érdekeltek. Augmentációk és biomechanikus szervek. Ezekre igyekeztem specializálódni, hogy később ezekkel foglalkozhassak. Rájöttem, hogy annyira nem is ijesztő az emberek fejében turkálni. Talán én is hagyhattam volna, hátha hamarabb elengednek, most viszont már mindegy. Elfogadtam az új életemet, járjon az bármivel is. Nagyjából két éve dolgozom az NWA-nál. Azzal foglalkozhatok, amit új életem során tanultam, néhány dolog azonban zavar.
A rendőrök folyton a szolgálati fegyverem után érdeklődtek. „Tudja, hogy hol lehet a fegyver? Maga tette el?” Mintha emlékeztem volna rá! Aztán mikor szabadultam, az álmok folytatódtak. A városban járva néhány hely felderengett, néhány képpel. Akár egy álom, akár egy emlék, de a fegyvert is láttam. Elrejtettem valahol, hogy csak én találhassak rá. De vajon miért? Miért tettem ilyet? A másik dolog, ami zavar, szintén ezekkel a látomásokkal kapcsolatos. Látok dolgokat. Képeket, melyeket inkább nem látnék. Rendőröket, kik rosszabbak a bűnözőknél. Embereket, kik halomra halnak meg. Vért, vért és még több vért, mindenhol… Ezt nem tudom szabályozni, egyszerűen csak előjönnek, miközben szörnyű érzés kerít hatalmába. A kétségbeesés. Mégis ki vagyok én? Ki voltam én?
Last Visitors


Nov 29 2015, 08:24 AM




Aug 3 2015, 07:18 PM




Apr 10 2015, 02:21 PM



Comments
No comments posted.
Add Comment