<% PM %>
Latest Shouts In The Shoutbox -- View The Shoutbox · Rules -  


Profile
Personal Photo

No Photo

Options
Custom Title
Henry Nehmann doesn't have a custom title currently.
Personal Info
Location: No Information
Born: No Information
Website: No Information
Interests
No Information
Other Information
Idézet: - Henry Nehmann? A két lábon járó halálosztó? Hallottam már róla. Van egy zsoldoscsapat, a Keselyű. Ő a vezérük. Veszélyes fickó, de korántsem legyőzhetetlen. És van egy gyenge pontja: a hatóságok akkor is üldözni fogják, ha történetesen ő menti meg az egész kicseszett Amerikát!
Statistics
Joined: 18-August 14
Status: (Offline)
Last Seen: Nov 1 2014, 05:17 PM
Local Time: Oct 17 2017, 09:15 PM
60 posts (0.1 per day)
( 3.76% of total forum posts )
Contact Information
AIM No Information
Yahoo No Information
GTalk No Information
MSN No Information
SKYPE No Information
Unread Msg Message: Click here
Unread Msg Email: Private
Signature
View Signature

Henry Nehmann

Polgár

Topics
Posts
Comments
Friends
My Content
Sep 20 2014, 08:52 PM
[dohtml]
<link rel="stylesheet" type="text/css" href="http://fonts.googleapis.com/css?family=Love Macondo Swash Caps">
<center><div style="width:480px;background-image: -webkit-gradient(
linear,
left top,
left bottom,
color-stop(0, #2A332E),
color-stop(1, #0D0D0D)
);
background-image: -o-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: -moz-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: -webkit-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: -ms-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: linear-gradient(to bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%); border-radius:40px;">
<div style=" font-family: georgia, nyala; font-size:20px; text-align:justify; color:#FFFFFF;"><br>
<center><b>Fly Fox</b>
</center>
</div>
<center><br>
<div style="width:450px; height:250px; background-image:url(http://www.lightflows.com/blog/images/prague_airport_1_a.jpg);"><http://kepfeltoltes.hu/131208/etterem_www.kepfeltoltes.hu_.jpg" height="250px" width="450px"> </div><br>

<div style="width:470px; background-image: -webkit-gradient(
linear,
left top,
left bottom,
color-stop(0, #5E6063),
color-stop(1, #807F7D)
);
background-image: -o-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: -moz-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: -webkit-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: -ms-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: linear-gradient(to bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);"> <center><div style="width:450px; font-family: Book Antiqua, georgia; font-size:13px; text-align:justify; color:black; line-height:110%;"><br>

Elhagyott katonai repülőtér a Szellemváros határától nem messze eső sík, kopár területen. Korábban egy repülésoktató akadémia rutinpályájaként is szolgált, de a hadsereg később saját felhasználás céljából kisajátította. Egy időben vadászgépek is állomásoztak a térségben, idővel azonban ezeket az egységeket kivonták és más szektorba irányították át, amelynek köszönhetően a Fly Fox stratégiai jelentősége megszűnt létezni. Jelenlegi nevét az itt működő fosztogatók egyik bandájáról kapta, amely bevette magát az elhagyatott, az időjárás viszontagságaitól teljesen megviselődött hangárépületekbe. Egy javító- és szerelőcsarnokot rendeztek be, valamint két átalakított, feljavított katonai helikopter tárolására való hangárt állítottak vissza eredeti beltéri állapotába. A külső burkolatot és vázszerkezetet bár megerősítették és tartósították, a lelepleződéstől való félelmük és az álca fenntartása érdekében a környék és az épületek külleme továbbra is teljesen lelakott, a természet által benőtt és elfoglalt helyszínre utal. A forgalom minimális, a helikopterek álcázóberendezése miatt szinte észrevétlenül közlekednek. Kieső hely révén a fosztogatók ritkán merészkednek el idáig, és nem tartják érdemesnek arra, hogy a szerintük már teljesen lecsupaszított épületeket újból górcső alá vegyék. A Fly Fox-ot egy John McCabe nevű fickó bitorolja alig néhány fős bandájával, akik szintén a Repülés rókáinak nevezik magukat. Általában zsoldoscsapatokat segítenek ki, ha légi támogatásra és szállításra van szükségük észrevétlenül. Ezekből a munkákból tartják fenn magukat.
<br>
<br></div></center></div><br><div class="footer">

</div><br><br></center></div></center>[/dohtml]
Aug 21 2014, 10:39 AM
[dohtml]
<link rel="stylesheet" type="text/css" href="http://fonts.googleapis.com/css?family=Love Macondo Swash Caps">
<center><div style="width:480px;background-image: -webkit-gradient(
linear,
left top,
left bottom,
color-stop(0, #2A332E),
color-stop(1, #0D0D0D)
);
background-image: -o-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: -moz-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: -webkit-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: -ms-linear-gradient(bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%);
background-image: linear-gradient(to bottom, #2A332E 0%, #0D0D0D 100%); border-radius:40px;">
<div style=" font-family: georgia, nyala; font-size:20px; text-align:justify; color:#FFFFFF;"><br>
<center><b>A Fészek</b>
</center>
</div>
<center><br>
<div style="width:450px; height:250px; background-image:url(http://i36.photobucket.com/albums/e20/alabamachicken/ADED_Spiros_w09_01_zps87a2476d.jpg);"><http://kepfeltoltes.hu/131208/etterem_www.kepfeltoltes.hu_.jpg" height="250px" width="450px"> </div><br>

<div style="width:470px; background-image: -webkit-gradient(
linear,
left top,
left bottom,
color-stop(0, #5E6063),
color-stop(1, #807F7D)
);
background-image: -o-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: -moz-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: -webkit-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: -ms-linear-gradient(bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);
background-image: linear-gradient(to bottom, #5E6063 0%, #807F7D 100%);"> <center><div style="width:450px; font-family: Book Antiqua, georgia; font-size:13px; text-align:justify; color:black; line-height:110%;"><br>

A Henry Nehmann vezette zsoldosbanda, a Keselyű saját célokra használt és saját elképzelések alapján kialakított központja. Mielőtt a Keselyű tagjai felvásárolták volna, raktárként funkcionált és építőanyagokat tároltak benne, de egy időben kihasználatlanul maradt a környéken élő számos tolvaj és betörő elleni védelem hiányában. Miután a Keselyű markába jutott, a két szintes épületen jelentős változtatásokat eszközöltek. A földszinten számos számítógépes munkaállást hoztak létre, ahová információk milliói özönlenek, és amelyek kommunikációs pultokként is üzemelnek. A földszinten található továbbá négy, két ágyas hálóhelyiség, egy méretes, két fülkés zuhanyzó, egy egészen jól felszerelt konyha és egy nappalira emlékeztető egybenyitott szobaféleség, ahol kényelmes kanapék és egy dohányzó asztal egy falra felszerelt televíziókészülékkel került elhelyezésre. Az első szinten tároló-, fegyver- és páncélszekrények sorakoznak, rejtett géppuskaállásokkal, amelyek a bázis védelmét hivatottak szolgáltatni. A Keselyű bázisraktárának létezéséről kevesen tudnak, mivel a banda tagjai titoktartással próbálják megóvni kényelmes biztonságot nyújtó otthonukat. A bázis edzett falán csak páncéltörő lövedékek érnek el bármiféle sérülést, de a raktár kedvező fekvése révén az első szintről tökéletesen belátható a környék, így az őrszem idejében észreveheti az azonosítatlan közeledőket.

<br><br>
A Fészekben Henry Nehmann a kalandmester. Az ő felügyelete nélkül a témában játszani tilos!


<br></div></center></div><br><div class="footer">

</div><br><br></center></div></center>[/dohtml]
Aug 19 2014, 05:44 PM

- Henry Nehmann? A két lábon járó halálosztó? Hallottam már róla. Van egy zsoldoscsapat, a Keselyű. Ő a vezérük. Veszélyes fickó, de korántsem legyőzhetetlen. És van egy gyenge pontja: a hatóságok akkor is üldözni fogják, ha történetesen ő menti meg az egész kicseszett Amerikát!

- Ismeretlen polgár

Teljes név: Henry Albano Brandon Nehmann
Használt név: Henry Nehmann
Születési hely: Amerikai Egyesült Államok, Illinois, Chicago
Születési dátum: 2042. október 19.
Életkor: 44 év
Nem: Férfi
Csoport: Légió

Polgári foglalkozás: Matematika-informatika szakos középiskolai tanár
Családi állapot: Egyedülálló, gyermeke nincs

Tanulmányok:

- 12. sz. Kerületi Általános Iskola (Chicago 2048 - 2056)
- Harvey Richardson Városi Pedagógiai Intézet és Gimnázium (Chicago 2056 - 2060)
- Szövetségi Katonai Alapkiképző Bázis (Seattle 2060)
- Chicagói Egyetem Bölcsészettudományi Kar (Chicago 2061 - 2064)

Külső tulajdonságok, megjelenés: Szikár termetű ember, szálkás izomzattal. Már-már tökéletes, kisportolt testfelépítését remek génjeinek köszönheti, amelyeket szüleitől örökölt. 190 centiméteres magasságához arányosan párosul 92 kilogrammos testsúlya. Egyenes szálú, sötétbarna haja jellemzően fésületlenül omlik tincsekben homlokára, enyhe, ritkás borostája és körszakálla bár macsós, de néha ápolatlan megjelenést kölcsönöz. Szúrós, acélszürke tekintete fáradhatatlanul pásztázza közvetlen környezetét. Az arckifejezése a legtöbb esetben unott, vagy érzelmektől mentes, de arcvonásai még így is viszonylag jóképű ábrázatot biztosítanak számára. Kisebb-nagyobb hegekkel borított felsőtestén, a szíve tájékán egy ékes tetoválás díszeleg, amelyet fekete festékkel varrtak mellkasára, és egy szárnyait kitárt, tűzgyűrűben örvénylő sasmadarat ábrázol, csőrében egy rózsaszálat szorongatva. Jobb csuklóját is varrat díszíti, amely egy rózsafüzért és egy arról lelógó keresztfát ábrázol. Az öltözködési stílusa meglehetősen színtelen: főleg sötét, fekete ruhákat ölt magára. Kedvelt összeállítása a több zsebes bőrkabát, a sötét farmer. Kiegészítőként csak drága, intelligens karóráját, ezüst nyakláncát a dögcédulájával - amely katonai szolgálatából maradt meg - és ezüst karikagyűrűjét hordja. Pályafutása során különböző moduláris bővítményekkel látták el, mint a hőlátás, megnövelt szaglás és hallásszabályozás, így az érzékeit mesterségesen feljavították. Rendelkezik továbbá azzal az intelligens microchip beültetéssel is, amely a központi adatbankkal közvetlen kapcsolatot biztosít számára. A személyi chipet műtét során eltávolíttatta a testéből, így a közvetlen személyi ellenőrzést is kiiktatta.

Belső jellemvonások: Nehmann sok más emberhez hasonlóan örömét leli a különféle technológiai kütyük vizsgálgatásában, az újabb és modernebb fegyverek kezelésében, valamint a régi, benzinégésű motorral működő csotrogányok bütykölgetésében hobbi gyanánt. Számos, sokrétű hobbi elfoglaltsága miatt nagy tudású és intelligens ember, aki előszeretettel olvas vagy éppen ír bármilyen témában, amihez éppen kedve adódik. Türelmes, megfontolt cselekedetek jellemzik, sohasem ugrik fejest a kútba, mielőtt meg nem bizonyosodott volna arról, hogy mi várja a kút legalján, és a zuhanás közben. Végtelenül higgadt önuralmat képes magára erőltetni a legveszélyesebb helyzetben is, ennek köszönheti, hogy emberei követik, tisztelik, és valamelyest félik is őt. Nem áll távol tőle a brutalitás, a példastatuálás erőszakos módja. Bár korántsem szadista, kész minden eszközt bevetni céljának elérése érdekében. Egészséges makacssága ahányszor tört borsot az orra alá, annyiszor húzta ki a csávából. Számára még mindig fontosak az egyre elhalványuló emberi értékek, így az erkölcs, a becsület, a hit. Emiatt néhányan régimódinak, megint mások konzervatívnak és maradinak tartják. Katonaként számos alkalommal lehetősége nyílt bizonyítani vezetői képességeit és rátermettségét egy alakulat megfelelő irányítására. Képzett stratéga, a városi hadviselés egyik jeles képviselője, számos gerilla harcmodor szakavatott ismerője. Mikor csatlakozott társaival a Légió nevezetű, önjelölt igazságosztók szerepében tetszelgő céhhez, több tag nemtetszését fejezte ki. Mégpedig azért, mert Henry politikai hovatartozása teljességgel semleges, és csak önmagához hű. Az Anarch szimpatizánsokkal ellentétben például nem életcélja a központi mátrix elpusztítása, és a legkevésbé sem érdekli az épp aktuálisan a hatalom bitorlója szerepében tetszelgő kiléte. Ugyanakkor vannak személyes sérelmei, amelyeknek megtorlása bizonyos személyeken kivitelezhetetlen a Légió bázisának támogatása nélkül. Határozott, igazságos, és őszinte, leginkább ami a szívén, az a száján jelleme miatt az emberek hamar a szívükbe zárják őt. Azonban Nehmann keveseket enged igazán közel magához, mivel tudja, hogy az ő munkájában az érzelmektől való függés egy olyan kategóriát képvisel, amelyet nem engedhet meg magának.


Beszipkázva


Az a fránya kötelező sorkatonai szolgálat, amelyen minden valamirevaló, hazafias érzelmű, vagy éppen teljességgel dilettáns és tökkelütött amerikai fiatalnak túl kell esnie a vele járó fizikai és pszichológiai megpróbáltatásokkal egyetemben. A gimnázium elvégzése után, a felsőoktatásba történő jelentkezésem előtt én is megkaptam a behívólevelet, amelyben a hadügyminisztérium honvédelmi kötelezettségem azonnali ellátására szólított fel. Majdnem hat hónapon át. Az általános vélekedéssel ellentétben, már ami a szomszédból ismert velem egykorú srácokat illette, én kifejezetten vártam már ezt a pillanatot. Talán azért, mert a szüleim és nagyszüleim rengeteg hihetetlennek tűnő mesét kreáltak azokról az időszakokról, amikor még az emberiség ismerkedett a tömegpusztító fegyverek erejével, mikor még gőzmozdonyok pöfögtek sűrű fekete füstfelhőbe burkolózva, nehéz katonai szerelvényeket vontatva a deres, alkonyi félhomályban, s mikor még a hevesen kattogó géppuskák túlforrósodott szórócsövét a katonák vizeletükkel hűtötték további használhatóság céljából. Felnőtt fejjel persze az ember átértékeli a gyermekkorában hallott mesék, történetek és legendák jelentőségét, rádöbben a tartalmi szépségekre vagy épp megcsúfításokra, ám a mese valódi háttérjelentése sohasem változik. Csak éppen mi látjuk más szemszögből, amelyet a hosszú évek során felgyülemlett értékes élettapasztalataink alakítanak ki bennünk. A dédszüleim a hidegháború generációja voltak, a nagyszüleim már a modern, információkon és technológián alapuló világ és a konzervatív, letűnt kor határmezsgyéjén mozogtak, míg a szüleim már beleszülettek abba a világnézetbe, amelynek következményeit napjainkban vagyunk kénytelenek elviselni és lenyelni a torkunkon. Mikor én katonának álltam, jobban mondva besoroztak és megkezdtem letölteni a kötelező sorkatonai szolgálatomat, javarészt elment az életkedvem attól, amit láttam, amit hallottam és amit tapasztaltam. Fontos megemlítenem, hogy eredetileg tanárnak készültem, ezt a foglalkozást nagyapám szerettette meg velem, aki szintén pedagógusként dolgozott a tinédzserekkel, és lezser, de igazságos stílusa miatt nagyon szerették őt a diákok. Én is valami hasonló akartam lenni, egy olyan felnőtt, aki hatékonyan és ami a legfontosabb, eredményesen tud együtt dolgozni a jövővel, esetünkben a diáksággal. A probléma csak az volt, hogy erre irányuló törekvéseimet a katonaság közbelépése kétszer is porig rombolta. Az első akadályt akkor gördítették elém, mikor a hadügyminisztérium illetékesei nem engedték megkezdenem a felsőfokú tanulmányaimat, ehelyett besoroztak. Aztán elfogadtam a tényt, megbarátkoztam a gondolattal, hogy néhány hónapig katonásdit fogok játszani. Merthogy csak erről szól az egész: a felszínességről, a játékról, a megtévesztésről. A média hamis képekkel árasztja el a társadalmat, úgy hiszik, hogy nemzetük katonái legyőzhetetlen szuperhősök, akik bárhol, bármikor, bármelyik pillanatban ott teremnek és kihúzzák őket a bajból. Sokáig naiv voltam, és én is elhittem ezeket a hiú ábrándokat, mígnem testközelségből tapasztaltam meg, hogyan működik napjaink modern katonaléte. A fejlesztések és erőforrások főleg a rendvédelmi intézményekre korlátozódtak, mivel a robbanásszerű technológiai fejlődés és a lakosság egy szörnyűséges vírus általi megtizedelése messze elhomályosított minden létező háborús törekvést a nagyhatalmak között. Egyszeriben a túlélés vált a legfontosabb tényezővé, és ehhez a világ minden tájáról azonnali összefogásra volt szükség. Miután sikeresen immunizálták és megfékezték a pusztító járványt, az emberiség újra a túlnépesedés ösvényére lépett. A hadsereg jelentősége kezdett egyre elenyészőbbé válni, és kisebb szerepet betölteni a véres megtorlások és leszámolások után, mikor diktatórikus módon ragadta magához a hatalmat az új kormány. Gyerekként éltem át a terrort, és persze nem nagyon fogtam fel, hogy mi történt akkor. Minket nem is veszélyeztetett annyira a helyzet, mivel a szüleim jóravaló, becsületes, dolgos emberek voltak, noha be kell látnom, hogy csak a szerencsének köszönhették családunk stabil anyagi helyzetét és azt, hogy egyáltalán túlélték ezt az egész kálváriát. Miután tartalékos állományba helyeztek a kötelezően letöltendő hat hónap elteltével, az érdeklődésem újra az egyetemi tanulmányok felé irányult. Beiratkoztam, elkezdtem, végigtanultam, levizsgáztam és három évvel később le is diplomáztam alapfokon. Túl voltam gyakorló tanításokon, vizsgatanításokon. A sors iróniája, hogy sohasem foglalkoztam azzal, amivel igazán szerettem volna, hiába törekedtem arra, hogy ez irányú álmaimat beteljesíthessem. Félre értés ne essék, nem vagyok egy ilyen túlbuzgó vakhívő, meg semmi ilyesmi maszlag nem igazán foglalkoztat. Én a tények és a racionalitások embere vagyok, aki azt hiszi el, amit kézzel foghatónak lát és tapasztal. 2065-ben érkezett egy újabb levél a hadügyminisztériumtól. Újabb meghívó, újabb kérelem, újabb parancs. Nem igazán tudtam mire vélni a helyzetet, hogy őszinte legyek. Újra és újra olvastam végig a sorokat, amelyek makacsul az alábbiakat állították: "...Ön, Henry Albano Brandon Nehmann a Szövetségi Fegyveres Erők szárazföldi haderejének tartalékállományos katonája, tárgyév tárgyhó tárgynapjától hivatalosan is újra aktív státuszú katonává helyeztetik a 2062. évi CXVII. törvény módosításáról szóló I. 1. § értelmében..." Meglepődtem, szó se róla, és háromszor kellett újraolvasnom a sablon szövegekkel, nyelvi panelekkel teletűzdelt szöveget, mielőtt eljutott a tudatomig, hogy engem voltaképp besoroztak, ezúttal állandó készültségbe. A legnagyobb kérdőjel számomra az ok és a miért volt. Nem értettem, hiszen nem volt háborús vagy katasztrófa helyzet, nem sújtotta természeti csapás a várost és a lakosságot, a terrorelhárítás nem a katonaság feladata volt, a lázongásokat és forradalmakat pedig alig néhány éve csírájában elfojtották. Miután a hadsereg rendet tett akkoriban, rengeteg katona váltott pályát, és átlépett a rendvédelmiek kötelékébe, mert szükség volt az emberekre a rend és közbiztonság fenntartásához. A hadsereg elvégezte a piszkos munkát, a rendőrség meg a nyomozó irodák pedig egy erőszakkal és fegyverrel kikényszerített békeállapotot igyekeztek fenntartani. A kiképzésemet még 2060-ban kaptam meg, a terror előtt két évvel. Arra gondoltam, talán a régi, magunkfajta tetterős tartalékosokat hívják be, hogy vérfrissítésben részesítsék a katonaságot, elvégre a véreskezű szadista idióták, akik eszeveszetten lőtték a tüntető tömegeket valószínűleg már a rendőrség címere alatt ontják a lakosság vérét. Nem volt választásom, belevágtam az elkerülhetetlenbe. Onnantól kezdve viszonylag jól ment a sorom. 2065-ben vonultam be, és egy átkozottul hideg, tajga éghajlatú kisvárosba helyeztek őrszolgálatot teljesíteni egészen közel a kanadai határátkelőhelyekhez, meg az erdősségekhez. Mondanom sem kell, életem legunalmasabb pillanatait kellett átélnem. Valamiféle katonai támaszpontot őriztünk, de egészen pontosan egyikünk sem tudott arról, hogy miket rejthetnek a raktárak vaskos, megerősített falai. Odabent ugyanis egyszer sem jártunk, csak a kerítés mentén, a telep külső gyűrűjét őriztük, a laktanya meg a garázspark valamivel nyugatabbra helyezkedett el. Főleg gépjárművezetéssel bíztak meg eleinte, és a járműparkunk karbantartását is elláttam ideig-óráig. Később áthelyeztek minket, bő négy hónapot töltöttünk el ott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy folyamatosan váltogatták az őrséget, mivel nem akarták, hogy a katonák túlságosan megtelepedjenek arrafelé, vagy közelebbi kapcsolatba kerüljenek a kisváros lakóival, akiket hétvégente látogattak kimenőik alkalmával. A következő állomáshelyeim, amelyeken nem túl hosszú időket töltöttem el jellemzően gépjárművezetéssel és mesterlövészettel foglalkoztam. Egy időben kitalálták, hogy harckocsizót csinálnak belőlem meg még pár korombeli srácból, de háborús helyzet nem lévén a szükséges alapismeretek okítását követően visszaküldtek őrszolgálatba. Azonban volt egy eset, amely jelentősen meghatározta a katonai pályafutásomat, és talán a szolgálati állomáshelyeim közül ez volt a legérdekesebb: Lacktownville. A nyugati partvidéken helyezkedik el, két megaváros között, valahol félúton. Nincs túl nagy stratégiai jelentősége, ezt gondolná az avatatlan szemlélődő, ha első pillantásra ránézne a városkára és közvetlen környezetére. Ám odabent, a magasra csúcsosodó hegyvidék gyomrában fontos kísérleteket végeztek jövőbeli katonai projektekhez, fegyvergyártáshoz és az implantátumok egy új generációs elkészítési módjának kivitelezéséhez. Ott ismerkedtem meg valakivel... Valakivel, aki meghatározta a múltamat, a jelenemet és a jövőmet is. Úgy történt, hogy helyeztek mellénk egy kisegítő hadtápcsapatot, amelynek az egyik részlege természetesen a kötelező jellegű egészségügyi ellátó egység volt. Ennek az egységnek egy elég zsémbes fazon volt a parancsnoka, egy vén, pápaszemes kurafi, aki annak idején - már amennyire kiderült számomra - professzorként tanított az orvosi egyetemen, csak aztán valami olyasmit tett, amire a katonaságnak is szüksége volt. És, hogy teljes legyen a történet, az elhallgattatása végett elszakították őt a külvilágtól, felkérték katonai szolgálatra és eldugták az Isten háta mögé valami nyomorult kisvárosba. Távol minden olyan felszereléstől és laboratóriumtól, amelyek segítségével újabb csodaszereket kotyvaszthatna kontrollálatlanul. Szóval az ő egységében szolgálat egy igazán csinos, szemrevaló teremtés, egy katonai ápolónő. Jobb ötlet nem révén hashajtókat szereztem és betablettáztam magam, hogy közelebb kerüljek a sokak által megközelíthetetlenül szűziesnek tartott bombázóhoz. Hát bizony én elég hamar derékba tudtam törni azt a bizonyos megközelíthetetlenséget... a többiek nagy ámulatára. És egyáltalán nem mutatkozott olyan szűziesnek, mint amilyennek tartották, mikor már arra került a sor... De erről egy szót se többet! Megdolgoztam érte, mert egyáltalán nem adta olyan könnyen magát senkinek sem! Nekem pedig, mivelhogy kölcsönös volt a szimpátia, ösztönösen rá tett még egy lapáttal. Igazából annyi volt a titkom, hogy nem mint egy bunkó, farkától vezérelt vadbarom közelítettem a roppant finom, de határozott jellemű és intelligens hölgyeményhez, hanem a magam tanári sokrétűségével és műveltségével. Igazán intenzív beszélgetéseket tudtunk folytatni, mikor lehetőségünk nyílt rá. Na persze, bevetés híján nem igazán volt szükség a szanitécekre, úgyhogy az elsősegély részleg munkatársai ritkán láttak el valós, életveszélyes problémákat. Mikor megismertem Jade Hartot, egyértelműen tudtam, hogy ő lesz számomra az igazi, a Nő, akivel érdemes összekötnie az embernek az életét, és közös jövőt tervezgetni. Ráadásul, és ami talán a legfontosabb, hogy Ő is hasonlóképp érzett én irántam. 2079-ig szolgáltunk Lacktownville-ben és ekkor már ötödik éve alkottunk egy párt. Sűrű hóesés közepette ünnepeltük az újabb közös karácsonyt, a szentestét, igazán meghitt hangulatot varázsoltak a szolgálaton kívüli srácok, lányok. Én és Jade is közöttük voltunk, önfeledten táncoltunk, nagyokat kacagtunk és kissé talán fel is öntöttünk a garatra. Ekkor ütött be a krach: a laktanyán rajta ütöttek egy félkatonai terrorista csoport fegyveres erői. Először csak fegyverropogást hallottunk, de elég tétova, tompa ütemben. Utána a zajok egyre erősödtek. A fiúk első körben arra gondoltak, és a szolgálatos tiszt is arról biztosított bennünket, hogy az egyik századparancsnok lőgyakorlatot rendelt el az esti órákban, szenteste ide vagy oda. Emlékszem, ahogy Jade megszorította a karomat. Ránéztem, és láttam rajta, hogy fél.
- Henry, mi folyik itt? - kérdezte határozott hangon, de tudom, hogy valójában megrémült. - A parancsnok miért nem tájékoztatott erről bennünket? Itt valami nem stimmel, csinálnod kell valamit! - győzködött, de nem kellett túl sokáig próbálkoznia. Rossz előérzetem volt nekem is, és az én megérzéseim sohasem vezettek tévútra, voltak bármivel is kapcsolatosak. A zörejek egyre erősödtek, és ebből gyorsan egyértelművé vált számunkra, hogy valami nagyon nincs a helyén.
- Főtörzs! - szóltam McDonald főtörzsnek, a tiszthelyettesemnek, akit másfél évvel ezelőtt osztottak be mellém, az alakulatomhoz. - Nézzen utána, hogy mi a fene folyik odakint! Igyekezzen! - Mikor kinyitotta a főbejárat ajtaját, és a meleg kiszökött a sárga lámpafénnyel egyetemben, három golyó fúródott az ünnepi alkalom végett díszegyenruhát viselő testébe. Azonnal felpattantam és a szolgálati pisztolyom után nyúltam. Ekkoriban már mint főhadnagy szolgáltam, és gyorsan körülpillantva megállapítottam, hogy a helységben tartózkodók többnyire egyszerű bokorugrók, akik jóval alattam helyezkednek el a ranglétrán. Vezényszavakat és parancsokat ordítoztam mindenfelé, de a katonákon egy pillanatra páni zűrzavar uralkodott el.
- Harvey, hozzon ide annyi fegyvert, amennyit csak tud! Morrow, szedje össze a fiúkat és induljon a keleti bejárathoz! Gyerünk! - ordítottam másodjára a legrégebbi katonatársamnak, aki a kezdetek óta velem együtt szolgált, az én egységemben, és ha áthelyeztek engem, akkor ő, mint afféle melléklet velem együtt érkezett. Kívánni sem lehetett volna jobb bajtársat, de sosem értettem, miért nem léptették őt elő tiszthelyettesé.
- Jade, a barátnőiddel siessetek a hátsó bejárathoz! - ragadtam meg erélyesen a szerelmem karját és már vonszoltam is őt az említett irányba, de ellenkezni kezdett, mondván, nem fog itt hagyni. - Ez parancs, közlegény! - kiabáltam ellentmondást nem tűrően, mire az ajkai megremegtek, de tudomásul véve az utasítást megfordult és elsietett. A főbejárat felé néztem, aztán Harveyra, aki időközben a körülményekhez képest egész sok kézifegyvert szedett össze azokból a szekrényekből, amelyek a tágas csarnok végében helyezkedtek el.
- Jól van fiúk, barikádozzátok el magatokat a főbejáratnál és szórjátok meg őket annyi golyóval amennyi csak beléjük fér! Ketten fedezzétek a hátsó bejáratot, a többiek állítsanak fel akadályokat végig idebent! - Igyekeztem felmérni a helyzetet, de sajnos reménytelennek tűnt, abban az esetben, ha a támadók robbanószereket és tölteteket is bevetnek. A legnagyobb szerencsénk talán az volt, hogy erre nem került sor, méghozzá az én és Morrow hathatós közbenjárásának. Fogtunk két gépfegyvert, és az oldalsó ajtón kisomfordáltunk az egyre viharosabbá váló hóesésbe. Nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, de meg kellett próbálkoznunk valamiféle kitöréssel, hogy megmentsük az odabent ragadtak életét. A közelben néhány tujasort ültettek el, így odabújtunk a takarásukba, majd egészen a főbejárat melletti melléképületig osontunk. Észrevétlenül.
- Tizenegy óránál három ellen, kettőnél négy - jelentette a kissé hadarva és selypítve beszélő Morrow. - Mit csináljunk, uram?
- Alkosson bal fedezéket, és intézze el a tizenegyeseket...
- Kereszttűz? - vágott közbe ádáz vigyorral Morrow, én pedig bólintottam. Háromra masszív golyózáporral szórtuk meg a közeledőket, és ezzel egyidejűleg felkerepelt a középen felállított géppuska tüze. Aztán minden rosszra fordult. A környező néhány épület hatalmas csörömpölés és dörrenés kíséretében robbant fel, majd a környező dombok teljesen lángba borultak. Ekkora már a mi fedezékünket is kiszúrták. A helyzet kezdett egyre katasztrofálisabbá válni. Mivel a központi csarnok lefedte a laktanya ezen szektorának nagy részét, eltorlaszolva a hátulsó raktárakhoz és garázsokhoz vezető utat, ezt az épületet mindenáron meg kellett tartaniuk az erősítés megérkezéséig. Hallottam, ahogy a fegyverropogásban és a nyomjelzős lövedékek piros-fehér táncának pattogó szikraesőjében felbődült néhány teherautó hibrid technológiás, búgó-zúgó motorja. Nem volt sok időm töprengeni, de választanom kellett: vagy itt hagyom Morrow-ot, és így nagy eséllyel kockára teszem az életét, vagy itt maradok, hogy a segítségére legyek, de aztán elfogy a lőszerünk és ott vagyunk, ahol a part szakad.
- Hozok erősítést, tartson ki Morrow! - kiabáltam túl a csata zaját. Ő csak hevesen megrázta a fejét egyetértése jeléül, aztán tovább tüzelt. Ott hagytam neki két tárat, amit magamhoz vettem még korábban, hogy ameddig csak lehet, szórja az égi áldását az ellenségre. Kétrét görnyedve rohantam vissza a fal mentén, cikk-cakkban szedve a lábaimat nehogy egy kósza lövedék eltaláljon, vagy épp egy mesterlövész kiszúrjon valahonnan a távolból. Jó tizenöt-húsz métert szaladtam, aztán valamiféle földöntúli ösztöntől vezérelve reflexszerűen elvetődtem balra. Nem messze tőlem egy tojásgránát robbant, és a detonáció hatására fagyott, havas földtörmelék borította el az arcomat. Kiköptem a számba kerülő havat, aztán felálltam és tovább mentem. Egyenesen a garázsok felé tartottam, egyrészt, hogy megbizonyosodjak az ellátószemélyzet evakuálásáról, másrészt hogy kapcsolatba lépjek a legközelebbi támaszponttal és leadjam a segélykérő üzenetet. De amikor odaértem a "B" hangár nyitottan tátongó szájához, vérfagyasztó meglepetésben volt részem. Ott parkoltak a teherautók, járó motorral, de szilánkosra tört szélvédőkkel, vadul füstölő kipufogóval, és néhol még a motor alól a hűtőfolyadék is szivárgott. De egy lelket sem láttam sehol sem. Pár pillanattal később arra lettem figyelmes, hogy a fegyverropogások fokozatosan elhalkulnak. Odarohantam az egyik adóvevőfalhoz, leakasztottam egy távközlőt, és belerecsegtem a rádióba.
- Az Alfa Bázist támadás érte, ismétlem, az Alfa Bázist támadás érte! Azonnali erősítést kérünk! Erősítést kérünk, támadás érte az Alfa Bázist! - hadartam, aztán egy hordozható készüléket a zsebembe csúsztattam és berontottam a hátsó ajtón.
- Hadnagy úr, hadnagy! Nehmann hadnagy! - hallottam a felém irányuló örömteli kiáltozásokat. - Visszavertük őket, uram! Visszavonulnak! - jelentették gyorsan a körém gyűlő, verejtékben fürdő, itt-ott felsebzett bőrű fiatalemberek.
- Veszteségek? - kérdeztem komoran. Tudtam, hogy valami történt, és egyáltalán nem volt indokolt az ellenség visszavonulása. Valami volt a háttérben, amelyre eddig egyikőnknek sem sikerült rádöbbennie.
- Két halott és egy sebesült, de az nem súlyos - mordult fel egy ismerős hang mögöttem. Sarkon perdültem, és Morrow felhevült ábrázatával találtam szemben magam. A jobb karját vér áztatta el. Tudtam, hogy ez a vén róka kibírja a megpróbáltatásokat, és helyt áll a legpokolibb helyzetekben is. Nem csalódtam benne.
- Látta valaki Jade-et? Látta valaki Jade Hartot? - kiáltottam körbe, de mindenkitől csak elutasító, értetlen fejrázásokat találtam. Aztán nagy sokára megszólalt valaki, egy kevésbé határozott, vékonyan csengő férfi hang.
- Ha a dokinőcire gondol, uram, akkor igen, én azt hiszem láttam - lépett közelebb. Riadt tekintete még ide-oda pislogott, de próbálta türtőztetni magát. Rögtön láttam rajta, hogy nagy valószínűséggel most esett át a tűzkeresztségen, és most igyekezett feldolgozni magában az eseményeket. Sürgetően rámordultam, mire ő nyikkant egyet, és már folytatta is. - Elhurcolták őket azok a szaros fattyúk. A nőket. Férfiakat nem láttam. Úgy a vállaikra dobták őket, mintha rongybabák lennének. Szerintem...
- Fogja be a száját! - üvöltöttem el magam dühödten, de nem szerencsétlen flótásra voltam mérges, aki úgy elnémult, hogy talán még az addig az adrenalintól vérrel telítődött tojásai is elernyedtek félelmében. Eszeveszetten vakartam a tarkómat és fel alá járkáltam, hogy most mégis mi a fészkes fenét csináljak. A szívem azt diktálta, hogy azonnal rohanjak egymagamban a támadók és a szerelmem után, akit galád módon elraboltak tőlem, de az eszem egyértelműen azt mondatta velem, hogy itt kell maradnom, koordinálni a biztosítási folyamatot és megvárni az erősítés érkezését, aztán konzultálnom kell a felettesemmel, aki majd a helyszínre érkezik. De ott volt még egy kérdés: miért rabolták el a nőket? A bázis nagy részét megsemmisítették, de miért ejtettek foglyokat? Miért nem a tiszteket vitték el? Miért nem a fontos személyeket célozták meg? Nem is volt fontos személy ott ezen az estén... Hirtelenjében a világ minden zűrzavarodottságát magamon éreztem. Semmit sem tudtam felfogni. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Ebből az áldatlan állapotból Morrow rángatott fel józan tanácsával.
- Uram, én és még két legény utánuk megyünk. Felderítést végzünk, nem bocsátkozunk sem közel-, sem tűzharcba. Olyanok leszünk, mint a legyek: rájuk tapadunk anélkül hogy észrevennének - mondta rágyújtva egy kellemesen finom illatú bagóra. Ránéztem. Teljesen letört voltam. Soha életemben nem éreztem még ilyet, és átkoztam magam, amiért engedtem, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Odaléptem Morrowhoz, és mélyen a szemébe néztem.
- Az engedélyt megadom - mondtam, majd hozzátettem, mint aki örökre elbúcsúzna a legjobb barátjától. - És köszönöm, Morrow.
A beszélgetés eredményeként kiküldött félig-meddig felderítő, félig-meddig járőr és félig-meddig túszmentőnek ígérkező csapat alig néhány fős tagja már legalább félórája elhagyta a megtámadott és jelentős károkat szenvedett Alfa Bázist, mikor a szomszédos körzetből befutott a rangidős tiszt néhány erősítés gyanánt érkező egységgel a háta mögött. Tajtékzott a dühtől és vadul csapkodott a levegőben, miközben én a többiekkel egyetemben némán, csendben várakoztunk arra, hogy ez az idióta végre valahára befejezze és lehiggadjon. Az idegeim számtalanszor megfeszültek, ahogy hallgattam, az öklöm már kifehéredett a szorítástól, és esély mutatkozott rá, hogy a tenyerembe vájt körmeim kisercentik a vért a bőr alól. Nem sokkal később egy nyurga srác futott oda hozzám, aki nagyon jól értett mindenféle-fajta technikai kütyühöz, úgyhogy rádiósként alkalmazták az egyik újonnan szerveződött alegységben. Robert Bell volt a neve. Nem volt olyan információ, amely elkerülte volna a figyelmét, vagy ne rajta keresztül érkezett illetve távozott volna a bázisra, bázisról. Rob félrehívott, és halkan a fülembe suttogta a legfrissebb híreket, amiket megtudott.
- A Damned tagjai voltak azok, uram. Sok más bejelentés is érkezett, úgy tűnik, hogy kiterjesztett támadási stratégiával próbálkoztak. Nem mindenhol jártak szerencsével, és az egyik kihallgatott terrorista bevallotta és megnevezte a célpontokat - magyarázta ízes, pattogó nyelvjárásával. - Az indítékuk alanyszerzés volt, semmi több, és úgy gondolták, hogy edzett, úgymond életerős, fitt nőket használnak fel. Ezért támadták meg a hadsereget. És ma itt volt a legtöbb nő ebben a militáris övezetben, uram.
A hallottak alapján egy pillanat törtrésze alatt kiveszett belőlem minden remény, hogy aztán elhessegessem magamtól a sötét gondolatokat és minden energiámmal a jelenre koncentráljak. Megveregettem Rob vállát és dolgára küldtem, azzal a plusz utasítással, hogy vegye fel a kapcsolatot és tájékoztassa Morrowékat a megszerzett információkról. Gyors elhatározásra jutottam. Jade-t és az összes többi nőt, sokak barátnőjét, feleségét vagy éppenséggel nővérét, húgát, némely feljebbvaló lányát épségben ki kell szabadítani, mielőtt a tragédia bekövetkezne. Azonnal a frissiben érkezett rangidős tiszthez siettem, és kérelmeztem tőle egy gyors reagálású csapásmérő egység felállításának lehetőségét, amely jelentős tűzerőt képviselve követte volna Morrowék nyomait, hogy aztán még idejében lecsapjanak a gócpontra. Legnagyobb döbbenetemre, süket fülekre találtam és kemény falakba ütköztem.
- Az a feladatunk, hogy a bázis védelmét és biztonságát maximalizáljuk, főhadnagy! - torkolt le szabályosan, aztán valamivel enyhébb, együtt érzőbb hangnemben folytatta. - Számomra is fájdalmas az ellátószemélyzet egy részének elveszítése, de... Mi katonák vagyunk, Nehmann. Nem szabad, hogy az érzéseink vezessenek bennünket. Értesítem a főparancsnokságot, és utána meglátjuk, hogy akciózhat-e.
Nem sokkal később megkaptuk a hivatalos parancslevelet, amely részletesen taglalta a szolgálati szabályzat különböző, szerény véleményem szerint túlzottan egységbomlasztó paragrafusainak felemlegetésével, hogy miért nem indul mentőakció a túszul ejtett bajtársaink megmenekítésére. Mivel a Damned terrorista erői nem követeltek váltságdíjat, sőt, semmiféle hírt nem hallattak magukról, a főparancsnokság kezelhetetlennek ítélte meg a helyzetet. A legszörnyűbb ez volt számomra. Kezelhetetlen... Az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi hadereje képtelen hatékonyan elhárítani, és egyáltalán a megfelelő válaszlépéseket megtenni az egyik támaszpontját ért terroristatámadást követően? Sokat láttam a katonaságból, és a pohár már nagyon gyülemlett, de az a fajta arculcsapás, ami akkor ért, örökre kitörölhetetlen emlék marad meg bennem. Az újévi ünneplést követően egy hónapos szabadságot utaltak ki nekem. Egyszerre több tényező is elborzasztott és feldühített: azt hiszik, ha hazaküldenek a papához és mamához hogy kisírjam magam a vállukon, attól jobb lesz és attól bármi is meg fog változni? Azt hiszik, hogy a szabadságolási napjaimmal jótékonykodva feledtetik azt az emberáldozatot, amit akkor hoztunk? Két emberünk meghalt. Mindkét srácot ismertem. Derék, jóravaló katona legények voltak, akik kicsattantak az erőtől és duzzadtak a magabiztosságtól. És mi lett a végük? Néhány terrorista szabályosan lekaszabolta őket, hogy aztán az emléküket a sárba tiporva az eset megtorlatlanul maradjon. Én ezt nem engedhettem. Már jó ideje terveztem, és a kényszerű szabadságom során sikerült a legtöbb dolgot elintéznem ezzel kapcsolatban, hogy ha arra kerül a sor, minden gördülékenyen menjen. Mikor visszaálltam a szolgálatba, mégsem tűnt olyan egyszerűnek és könnyűnek, mint amilyennek elterveztem, de ekkorra már semmi sem tántoríthatott el, és semmi sem akadályozhatott meg a céljaimban. 2080 második felében, mikor már beköszönni látszódtak az ősz első narancssárgás napsugarai, a hűvös szellők és a sárgálló lombkoronájú fák, őrjáratra küldtek bennünket. Kiválasztottam magam mellé a legmegbízhatóbb, legbecsületesebb és legképzettebb katona cimboráimat, akik eleinte csak alibit és fedezéket biztosítottak volna számomra, aztán később úgy döntöttek, hogy személyes sérelmeik orvoslása és a rendszerből való kiábrándultságuk végett velem tartanak egy kalandos útra. Név szerint: Eggy Morrow, Robert Bell, Alec Braatz , Dennis Carter, Tony Carneal, Charlie Reddin és Jared Schoenberg. Igen... Belőlünk lettek a Keselyűk... A nevünket Brackman tábornoktól kaptuk, aki, miután értesült a dezertálásunk híréről és a katonai rendészet a rendelkezésére bocsájtotta a rólunk szóló személyes aktákat, így fogalmazott: "Azt akarják mondani, hogy van odakint nyolc amerikai katona, a kor legkorszerűbb fegyverzetével és technikájával ellátva, egy hibrid technológiájú új generációs páncélos harckocsi fedélzetén, specializációjukban rendre a legjobbakként, és mi ölbe tett kézzel várjuk, hogy lecsapjanak a döglött áldozatukra, mint a keselyűk?" Természetesen hajtóvadászat indult ellenünk, de Rob műszaki szakértelme és az én informatikai tudásom együttes erejével rendre tévútra csaltuk a minket hajkurászó katonákat, aztán rendőröket és végül nyomozókat. Persze pontosan tisztában voltak vele, hogy az első utunk hová fog vezetni... Megkeressük és véglegesen eltüntetjük a Föld színéről a Damned terroristáit, a központjukkal és a pokolhoz hasonlatos laboratóriumaikkal egyetemben. Ezzel azt is el tudtuk érni, hogy odacsalogassuk őket, és miután a helyszínre érve szétváltunk, volt egy Charlie által vezetett figyelemelterelő csapat, akiknek az volt a feladata, hogy a hadsereggel a legnagyobb kárt tegyék a Damned épületeiben. Nagyjából arról volt szó, hogy mire befogták Charliékat is tüzeltek, a Damned embereit találták el. Egész hatékonyan ment ahhoz képest, mint amire számítottam. Eközben én és a többiek behatoltunk a labirintusszerű komplexumba, hogy megkeressük az elrabolt ellátmányozókat, hadtápkatonákat, noha tudtuk, hogy szinte már nincs remény. Mindenkit lemészároltunk, aki csak az utunkba került. Nem érdekelt bennünket, hogy van-e nála fegyver, hogy civil ruhában van vagy orvos, vagy járőr, mindenkit szitává lyuggattunk, és ha épp nem volt idő tárat cserélni, késekkel, boxerrel estünk neki az ellenségeinknek. Nem tagadom, hatalmas vérfürdőt rendeztünk aznap és talán súlyos károkat okoztunk a szervezetnek is, de ebben sohasem voltunk igazán biztosak. Számoltuk, hányat vágtunk le, mint a vágóhídra terelt marhát. Legalább kétszer annyi vérét akartuk ontani, mint ahány nőt elraboltak tőlünk. Aztán, mikor behatoltunk a központi irányítószobába, és láttuk, mit műveltünk, zihálva próbáltunk nyugalmat erőltetni magunkra. Mi már nem katonák voltunk, a nemzet hős védelmezői, és nem is azok a férjek, szerelmek, testvérek, akikre az elraboltak még emlékezhettek. Gyilkosok lettünk, de olyan férfiak, akik az igazságért harcoltak, és a bosszúvágy éltette őket. Egyedül Tony barátnőjét találtuk meg élve, rajta még nem folytattak kísérleteket, de vészesen lefogyott, sovány volt, az arca beesett és az őrület határán mozgott. Mikor kifelé hoztuk, zavartan viselkedett, érthetetlenül motyogott megállás nélkül, aztán teljesen váratlanul nekitámadt Morrownak, és a dulakodásban véletlenül elsült egy pisztoly... A többiek már nem tudták időben szétválasztani a feleket. Tony barátnőjének esélye sem volt. Halottan rogyott össze. Tony felzokogott. De profi volt és megértette. Ez már egy idegen volt, és nem az ő szépséges Marinája, akiről annak idején olyan sokat regélt. Szerencsétlen sohasem volt egy bombázó, de hát, ők egykor szerették egymást és ez volt a lényeg. Miután megszöktünk a hadsereg kutyái elől, Elysiumba menekültünk. Tudtuk, hogy itt van lehetőségünk új életet kezdeni, de egy már merőben más életet. Zsoldosoknak szegődtünk, és a harci tapasztalatainknak köszönhetően sikert sikerre halmoztunk. Egyre több anyagilag jól jövedelmező üzletet tudtunk lebonyolítani, és így a fegyvereinket is folyamatosan korszerűsítettük. Sikerült szert tennünk egy kisebb raktárféleségre a Nyomornegyedben, amit főbázisunkként és otthonunkként rendeztünk be, számos álcázó berendezéssel ellátva. Olyan, akár egy fellegvár. Egy idegen a homlokába kapott golyó nélkül nem tud behatolni az épületbe. Ezért szeretjük annyira. Kezdeti törekvéseinkben és nyomtalan eltűnésünkben nagy segítségünkre volt a Légió, amely felvett minket a soraiba és nem kérdezősködött. De mindig különcként tekintettek ránk, mert nem voltunk olyanok, mint amilyenek ők. Mi magunkért dolgoztunk és dolgozunk. Nem értük, nem a Légióért. Csak és kizárólag magunkért. 2084-ben Tony Carneal törzsőrmester örökre lehunyta a szemét egy súlyos egészségügyi probléma szövődményének következményeként. Álmában halt meg, fájdalmaktól mentesen. Mindig is tudtuk, hogy emésztette magát Marina halála miatt, és azért, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt a megmentése érdekében. Bennem is eltört valami, miután szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy Jade a múltba veszett... de nem fokozatos ideg összeroppanásról volt szó. Az én esetem teljesen más volt. Úgy éreztem, mintha a lelkem egy darabja, a jóleső, kellemes érzéseket keltő, jóravaló rész megszűnt volna létezni. Rideggé és barátságtalanná váltam. Tony halála után heten maradtunk, és azóta is együtt dolgozunk. De ha egymás szemébe nézünk, önmagunk tükörképét látjuk súlyos vérfoltoktól tarkítva. Idegen vérfoltoktól, amiket mi ontottunk. A Keselyű egy olyan katonákból levedlett zsoldoscsapattá vált, akik készek az idegenek vérét ontani, ha azzal saját túlélésüket és fennmaradásukat biztosítani tudják. És talán... Talán még élvezik is, amit csinálnak...
Last Visitors


Nov 29 2015, 08:23 AM




Aug 5 2015, 07:46 PM




Mar 15 2015, 01:38 AM



Comments
No comments posted.
Add Comment